Ma 2026. július 29. szerda, Márta napja van. - Holnap Judit napja lesz.

Naptár

BAROTAI BARNABÁS

biológia-kémia

1957-1992

Klasszikus Tanár Úr

Úgy azonos ezzel a jelzővel, mint a nevével. A mély hagyományú pedagógiai metódust és a hit-vallásos erkölcsi értékeket képviselte a gimnáziumban és a magánéletében.

undefined Szorongva kerestem föl – egykori diákja – BAROTAI BARNABÁS tanár urat. Sokszor feleltetett, – s most én kérdeztem őt. Könnyebb a helyzete, mert gazdag a tudása. Egy nagyszerű életről. Az életéről.

(Hogy ne tűnjék tiszteletlennek a tegezés, felidézem – egyébként az egyéniségére jellemző – történetet. Visszatérve a gimnáziumba fél éve tanítottam, amikor Barotai tanár úr meghívott a lakásukra. A rövid beszélgetés végén bort töltött, felálltunk, koccintottunk, s ezt mondta: „Most már kollégák vagyunk. Legyen köztünk szervusz!” Úgy éreztem, „kistanárból” tanár lettem.)

– Régen találkoztunk. Idejövet felidéztem emlékképedet. Nyolcvanhat éves vagy, de nem sokat változtál.

– 1992-ben, tehát 26 éve mentem nyugdíjba. Bár nagyon szerettem tanítani, de békésen tudomásul vettem a hivatal és az idő intését. Egyet akartam, s ezt be is tartom: nem szabad elhagynom magam. Szőlőt telepítettem, itt a nagy udvar… Sokat olvasok, hogy eligazodjam ebben a káoszos világban. Tudományos könyveket, az unokámtól kapott egyetemi jegyzeteket is forgatok; természettudományos, főleg Attenborough-filmeket nézek, hogy ismereteimet frissítsem.

– Állítsuk vissza az idő óramutatóját a jelenből a múltba.

– Az én drága szüleimről szólok először. Postatisztek voltak. Édesapám az első világháborúban katonaként a frontra került: Szerbiában, Galíciában, Ausztriában, végül az olasz harcmezőkön élte át a borzalmakat. Leszerelés után Kecskemétre került a postára, ott ismerkedett meg az akkor még leendő édesanyámmal. Abban a városban végeztem az első elemit, 1938-ban kerültünk Ceglédre. Négy év múlva vittek be a szüleim a nyolcosztályos gimnáziumba. Nagy dolog volt oda bekerülni. A Kossuth országos hírű iskola, áldásként éltem meg az ottani tanulást és tanítást.

– Milyen tanárok tanítottak akkor ott?

– Tudós emberek, nagy jellemek, eredeti egyéniségek. Itt csak arra van lehetőség, hogy egy-egy apró, de jellemző emléket felidézzek néhányukról. Dr. Halász Gyula igazgató (a gimnáziumban 1940-1947 között, magyar-francia szakos) fordítva gesztikulált. Álljatok fel! – kezét leengedte, üljetek le! – fölfelé mutatott. Benke Andor (1914-1949, magyar-latin) húsz latin szót kérdezett, s ha valamelyikünk hármat nem tudott, szekunda. Szepesi Bruno (1941-1946, német-francia) úgy tanított, hogy franciául mesélt vicceket. Szeleczky Mihály (1920-1946, mennyiségtan-természettan) nyugdíjasként is bejárt az iskolába. Egyik évben a matematikus kollégák törték a fejüket az érettségi feladaton. Ő bejött, „Na, mi a probléma, fiúk?” Ránézett a lapra: „Ezt így, azt oda, ehun van e! Itt a megoldás.” Dr. Oppel Jenő (1906-1939, történelem-latin) különösen feleltetett. Erről Tóth János kollégám mesélt. Ha a nebuló egy latin szót nem tudott, fél lábra kellett állnia; ha kettőt, térdelni; ha hármat, hasalni; ha még ezután is benne ragadt a szó, bedugta a delikvenst a katedra alá. Történt egyszer, hogy bejött az igazgató és a szakfelügyelő óra közben. Jenő bácsi két térde közé szorította a gyerek fejét, aki meg se mert nyikkanni az óra végéig. Ujváry Ferenc (1924-1962, testnevelés) nevéhez sok legenda fűződik. Határozott, de igen jó humorú ember volt. 100 méteres síkfutás az iskola melletti utcán, Feri bácsi a célnál állt, persze a diákok a rajtnál több métert oldalogtak előre. Befutott a gyerek, „Te Jankó, ez világcsúcs!” – harsogott hamiskásan a tanár úr.

– Milyen volt az akkori diákélet?

– Abszolút fegyelmet követeltek, s nagyon komoly munka folyt az iskolában. Megkövetelték az illemet. Ha egy tanár jött az utca túlsó oldalán, a diáknak át kellett mennie és köszönnie tisztelgéssel. Zöld diáksapkát hordtunk ugyanis, rajta ezüst csíkok jelezték az évfolyamot. Az alsós minden esetben köteles volt köszönni a felsősnek. A lányok az első négy osztályt a polgáriban járták, különbözeti vizsgát téve kerültek ötödikbe a gimnáziumba. Sok szerelem és házasság született a diákkapcsolatokból.

– Sportoltál is.

– A CVSE ifi leigazolt játékosa lettem, futballoztam. Tanárként elkövettem azt, hogy lukasórámban lementem focizni a gyerekekkel az udvarra. Velkey Imre kollégámmal Budapestre utaztunk meccseket nézni. Ott szurkoltunk a Fradi-pálya avatásán is, egy demizson bort vittünk a játékosoknak.

– Drámai események zavarták meg az iskola életét.

– 1944 augusztusában bombatámadás érte a vasútállomást. A gimnázium épülete is találatot kapott. Sajnos két bejáró tanuló is meghalt. Mentettük, amit csak lehetett, elsősorban a könyveket. Magam is cipeltem sokat a református gyülekezeti házba. Előbb német kórház működött a gimnázium épületében, majd orosz.

– Hogyan kerültél az egyetemre? [Barotai Barnabás 1950-ben érettségizett.]

– Kerülővel. Mivel vallásos családban nevelkedtem, kikiáltottak minket klerikális reakciósnak. Kizártak a DISZ-ből (Dolgozók Ifjúsági Szövetsége), ezért nem vettek föl. Elmentem a vasúthoz krampácsolni (a sínek alá vertük a köveket csákánnyal), majd Kecskeméten hivatalsegédi, takarítói munkát végeztem a postán. De „cselből” beléptem a SZIT-be (Szakszervezeti Ifjúmunkás és Tanoncmozgalom), így már bekerülhettem az ELTE biológia-kémia szakára 1950-ben. Ugyan orvos szerettem volna lenni, de az hatéves képzés, idős szüleim viszont nem bírták volna a hosszabb taníttatást.

– Azok a cudar 50-es évek!

– Azok voltak. A Rákosi-időben itt Cegléden is disznóságok történtek. A cipészből lett párttitkár 1951-ben kizavarta házukból leendő feleségem családját, mert volt harminc hold földjük: „Kulákok, pusztuljanak innen!”

– Egyetem után?

– Először Pásztón tanítottam, majd Albertirsán. Többen jártunk át: Szabó Sándor, Horváth Ferenc, Ecsedi László, Prazsák József. Az 56-os forradalom kezdetén nem közlekedtek a vonatok, átbicikliztünk. A 40-es úton szembejöttek az orosz tankok, a levegőbe lőttek, ránk ijesztettek. 1957-ben fogadott az alma mater, ahol 1992-ig, tehát 35 évig tanítottam. Nagy elődöm dr. Tamasi József (1952-1960, biológia), aki hatalmas lexikális tudással tanított. Kis Lajos kollégával (1961-1997, biológia-földrajz) kikísértük őt a csemői vonattal a Putrisarki erdőbe. Józsi bácsi minden állatnak és növénynek ismerte a nevét latinul és magyarul.

– A múlt nagy alakjai: nekem tanáraim, majd kollégáim. Két – életemben fontos szerepet játszó – tanáremberről emlékezzünk meg.

– Radványi Nagy József (1945-1976, történelem-latin, 1957-1976, igazgató) eredményes vezetőként irányította az intézményt. A szünetekben kijött a tanáriba beszélgetni a kollégákkal. Megértően „fedezte” azokat, akik – mint én is – hívőként templomba jártak, Ceglédről a hivatalok elől „elbujdokolva” Nagykőrösre, Kecskemétre, Budapestre. (K. Á.: Utolsó egyetemi évem előtt a Szabadság téren találkoztunk. „Mi a terved fiam?” „Még…” „Gyere vissza, szeretettel várlak!”) Dr. Márkus Artur (1943-1977, matematika-fizika-kémia) nagy tudású tanár volt. Tantárgyain kívül beszélte a németet, ismerte a latint. Mély hívőként a teológiával is foglalkozott. Zongorázott, orgonált, hatalmas operalemez-gyűjteményét hallgatta. Tervszerűen járta be az ország városait, fontos feljegyzéseket készített a napi időjárásról. Jószívű, gyermekszerető ember volt. (K. Á.: osztályfőnököm, aki lélekbe látóan segített megtalálni önmagam és a hivatásom.)

– Mi a tanári hitvallásod?

– Friss, megújuló tudással kell rendelkezni. Az internet gyermekei mindent elérnek egy kattintással, de én még hiszek a klasszikus műveltségi forrásokban: könyveket, folyóiratokat kell kézbe venni. Fontos a memoriter, a fejből elmondandó tudás: versek, idézetek közlése.

– Hogyan telnek a napjaid?

– Jól megvagyunk a feleségemmel. 1956 óta, tehát 62 éve (!) vagyunk házasok. Mivel ő beteg, én végzem a házimunkát. Reggel négykor kelek, mosok, takarítok, boltba és piacra megyek, aztán ketten főzünk. Délután az olvasásé, a tévézésé. S boldogít a szép család! Két gyermekünk van: Annamária zongoraművész, a balettintézetben zongorakísérő. Péter állattenyésztő Csemőben. Sok boldogságot jelent számunkra a három unoka és a négy dédunoka is.

– 2015-ben aranygyűrűt kaptál a gimnáziumban. Ennek fénye világít rá arra, hogy munkád eredménye és emléked megmarad a tanítványaid lelkében.

– A Jóistennek köszönöm, hogy megadta ezt a sorsot.

(Kikísér a Tanár Úr. Újra diákjaként köszönök el tőle, megint példát kaptam hivatástudatból és emberségből.)

Koltói Ádám

Megjelent:

Ceglédi Panoráma. XII.évf. 11.sz. 2018. június 1. p.11-13.

undefined

Hodobay-Böröcz András (érettségi: 1959) üzenete 2025.október 17-én

Kedves Öregdiákok!

Nagyon megérintett Barotai Tanár úr távozása az élők sorából. Azért is, mert - ha jól emlékszem - 1957-ben, közvetlen egyetemi tanulmányai után lett a Gimnázium tanítója. Tanár úr igen nagy lelkesedéssel, elánnal kezdte az oktatást, mi pedig, 17 éves fejjel, a IV. D tanulói, én magam is, nagy figyelemmel kísértük óráit (Tőle tanultam meg, hogy az élet úgy jött létre, hogy a szükségképpen létrejött koacervátumok indították el az élet lehetőségeit - póriasan megfogalmazva).

Szép kort élt meg. Biztos nagyon boldog, szép élete lehetett ilyen kiterjedt családi háttérrel.

Tisztelettel emlékezem Tanár úrra. A Jóisten adjon örök nyugodalmat Neki.

Tisztelettel:

Hodobay-Böröcz András alias Börtsök

Volter Etelka gyászbeszéd, Cegléd, Csengettyűs temető 2025.október 22.

Búcsú Barotai Barnabás tanár úrtól

Kedves Barni bácsi! Búcsúzni jöttünk. Október 3-án Gőz Sándor kollégánktól búcsúztunk, s nem telt el két hét, kaptuk a szomorú hírt, hogy te is itt hagytál bennünket. 1932-ben születtél Cegléden. Életed sok szállal kötődött a gimnáziumhoz. Itt érettségiztél 1950-ben, még a régi rendszer szerinti nyolcosztályos képzésű osztályban. Az egyetem elvégzése után biológia-kémia szakos tanárként kezdted a pályádat előbb Pásztón, majd Albertirsán tanítottál. Középiskolai tanári okleveledet 1956-ban szerezted, s 1957-től az 1992-ben történő nyugdíjazásodig a Kossuth Lajos Gimnáziumban tanítottál.

1956 karácsonya előtt feleségül vetted Klári nénit, aki szintén pedagógus volt. Két gyermeketek született, Annamária és Péter. A hiteddel soha nem kérkedtél, de a legsötétebb időkben is felvállaltad.

A gimnáziumban hat osztálynak voltál osztályfőnöke. Biológiát, kémiát, és – kevesen tudják – pszichológiát is tanítottál. Szigorú és következetes tanár voltál. A három lépés távolságot mindig megtartottad és elvártad. Még az érettségi után is. Nem engedted igazán közel a diákjaidat, emiatt néhányan vonalasnak tartottak, sokak számára azonban a ma már kihalófélben lévő „úriember” fogalmát testesítetted meg. Számtalan diákod számára tudtál meghatározó tanáregyéniség lenni.

Akiket érdekelt a biológia, azokat nagyon tudtad motiválni. Sok tanítványod esetében volt meghatározó szereped a biológia iránti elköteleződésben, pályaválasztásban. Ma úgy mondanánk, nagyon jó mentora voltál sokaknak, akik igazán hálás szívvel emlékeznek rád. Tanári munkádat 1983-ban Kiváló munkáért kitüntetéssel ismerték el, s a tantestületből másodikként te kaptad a diákok által alapított aranygyűrűt.

Bár nagyon szeretted a saját tantárgyaidat, különösen a biológiát, mégsem szűkült be az érdeklődésed. Rendszeresen voltam szem- és fültanúja, amint Garas Kálmán kollégánkkal pár mondat erejéig franciául társalogtatok. De olvasni is szerettél, különösen a történelem érdekelt, s időnként az olvasottakat megbeszélted a történelem szakos kollégákkal. Már közel az ötvenhez te voltál a tanári focicsapat doajenje, és az akkori fiatal kollégák felnéztek rád technikás, jó játékod miatt.

Szeretted a jó zenét. Te voltál az a tanár, aki – régi szalagos magnón – bevitte tanórákra a Pink Floyd éppen megjelent és már Magyarországon is elérhető nagylemezét, vagy kémia órára Jean-Michel Jarre Oxygene c. albumát, ha már éppen az oxigén volt a téma.

Nagyon jól sakkoztál és becsülted, ha valaki hasonlóan jó volt. Számtalan anekdota kering Rólad a sakkal kapcsolatban. Bár a rendetlenség, fegyelmezetlenség nagyon fel tudott háborítani, mégis megtörténhetett az az eset, hogy amikor a ’87-ben érettségiző az osztályodban a fiúk kis mágneses sakk-készlettel felszerelve az órádon sakkoztak. Te ezt észrevetted, de nem amiatt szidtad le őket, mert nem az órára figyelnek, hanem azért, mert szerinted rosszul lépett a gyerek, majd megmutattad neki, mi lett volna a helyes lépés. De nagyon hasonló esetet meséltek a ’71-ben érettségizett diákjaid is. Ők az őszi munka alatt paprikaszedés közben követték el a bűnt. Két fiú nagyon meghajtotta magát, hogy gyorsan végezzenek a sorukkal és a ládák takarásában sakkozhassanak. A parti közepén jártak, amikor meghallották a lépteidet. Megrémültek, mi lesz, te pedig annyit mondtál nekik, hogy a nyertessel tied a következő parti.

Szigorúságod ellenére megtörtént, hogy az orvosi pályára készülő kedves tanítványodat kihívtad felelni, s rövid úton kiderült, hogy arra az órára ő egyáltalán nem készült. Úgy tudtad a helyére küldeni és leültetni, hogy sem leszidást, sem rossz jegyet nem kapott.

Nyugdíjazásod után is rendszeresen tartottad a kapcsolatot volt iskoláddal, jártál a nyugdíjas találkozókra, szívesen beszélgettél volt kollégáiddal. Az Öregdiák Egyesület rendezvényeit is látogattad, egyik alkalommal a gimnáziumi beszélgetések keretében meséltél életedről, a gimnáziumhoz fűződő kapcsolatodról. Gyerekeid nem a gimnáziumban tanultak, s már nyugdíjas voltál, amikor unokád hozzánk került. Nagyon nagy szeretettel beszéltél róla és nagyapai féltő szeretettel kísérted őt végig a négy éven át.

Amíg egészséged engedte, jártál a piacra, a reggeli misékre, de már messzebb nem merészkedtél. Klári néni halála után nehezebb lett az életed. Néha beszéltünk telefonon, de soha nem panaszkodtál. Tudomásul vetted az öregséggel járó problémákat. Örültél az iskolából érkező híreknek. Szívesen beszéltél a gimnáziumhoz köthető élményeidről, mindig nagyon meleg szívvel emlékeztél vissza az ott eltöltött időre, sőt az utóbbi időben szinte csak ezek a régi emlékek éltettek.

Péter fiad halála nagyon megviselt, ezt nem tudtad feldolgozni, egyre kevesebb lett az erőd, majd engedelmeskedtél az égi hangnak, amely elszólított.

Kedves Barni bácsi, a Kossuth Lajos Gimnázium egykori és mai diákjai, nyugdíjas és jelenlegi tanárai nevében fájó szívvel búcsúzom Tőled. Mégsem a fájdalmat visszük magunkkal, hanem az elmondott és a számtalan ahhoz hasonló történet derűjével fogunk emlékezni Rád. Isten veled, nyugodj békében!

undefined Fotó: Juhász István

Fotó: Juhász István

« Vissza az előző oldalra